A balerina. Rózsaszín, de nem a divatos fáradtrózsaszín; nem is rózsaszín tulajdonképpen, inkább pink. Tüllszoknyás pink balerina, giccses nagyon. Mindig mosolyogtak, ha azt hallották, hogy valami túl színes, giccses, akár egy karácsonyfa. Ők ketten azt vallották: ez így van rendjén, a karácsonyfa valóban legyen színes, zsúfolt, mi több: giccses.

Az üvegből faragott, stilizált angyalka marabútollal. Milyen lehet egy marabú? És milyen a tolla? Nem is biztos, hogy ez marabútoll, de ők mindig így hivatkoztak rá. Olyan előkelő, mint a békebeli, polgári karácsonyok: nehéz, melegbarna fabútorokkal, bordó gyapjúszőnyeggel és persze brummogó kandallóval. Ők is szerettek volna kandallót, de a régi ház szűk kéménye nem volt alkalmas rá. Így végül egy kis fekete öntöttvas kályha mellett döntöttek. Duruzsolt ez is, ontotta a finom meleget. Jólesett odakuporodni mellé. A férje olvasott, ő kötögetett, mint egy igazi nagyanyó. Bár a kézimunkát nem a nagymamai státusz hozta magával, húszévesen is szeretett alkotni, varrni. De kályha, karácsonyfa mellé nem való a varrógép; a kötőtűk csattogása, a gyapjúfonal barika illata az igazi. Karácsonyi képeslap. Mama, tata. Ketten.

A szaloncukor. Van rajta bőven, bár ez már nem is szaloncukor, csak a csomagolása a régi, étcsokiba mártott bonbon inkább: diós, kókuszos. A hagyományos zselést a férje szerette. Az olcsó, színezett, ízesített valamit, ami technikai szempontból ételnek sem nevezhető. Mégis imádták anno, hiszen ez kapcsolódott az ünnephez, és ettől valóban finommá vált. Idén nincs zselés.

Az üvegházikó. Nem is házikó, egy nagy, tíz centiméteres, kézzel festett üveggömb. Kék házikót, téli tájat festett rá az alkotó. Jó érzés tudni, hogy szeretettel készült. Együtt vették a kézműves aprócska műhelyében, ahol azt is végignézhették, hogyan készülnek a díszek; Jani bácsi előttük pöttyözte a hópelyheket hajszálvékony ecsettel. Méghogy bácsi! Fiatalabb volt, mint ő most! Ezt a kék gömböt is helyben festette Jani bácsi, ők kérték, hogy ne piros, hanem narancssárga legyen a kék házikó teteje. Ez az egy készült belőle, nekik pöttyözte a mester. Kettejüknek.

A csúcsdísz. Piros, kacskaringós zöld indákkal díszített, aranycsillámos, igazi giccses darab, gyönyörű! Létrára kell állnia, hogy rá tudja helyezni a fa tetejére. Ez a művelet mindig a férje feladata volt, akárcsak az égősor körbetekerése a fa körül a kis létra felső fokáról. Idén is fel kellett hozni a létrát, de az ő magasságához nem elég a kicsi, a nagyobbat ügyeskedte fel a szűk lépcsőfordulón keresztül. Ezután már mindig a nagyobbat kell felhozni.

És a maci! Együtt vették a fiuk első karácsonyára, hogy majd elmondhassák neki, ha nagyobb lesz: látod, ez a kis maci veled egyidős. Nem drága darab, barkácsáruházból való. Mégis, a legszebb dísz a fán. Mindig ez került fel utoljára, egy olyan tökéletes ágra, amely minden szögből jól látszik, pontosan szemmagasságba. Ahogy múltak az évek, egyre magasabbra. Aztán, 5 éve, újra a legalsó ágra. Szemmagasság ez is, az unokájáé.

A fa. Jó magas. Le kellett vágni a tetejéből, mindig le kell. Évtizedeken át hosszú, szertartásos, többlépcsős munkasorozat vezetett a fa méretreigazításáig. A férje felhozta a mérőszalagot a szuterénből, megmérte a teraszon álló fát, majd a nyeregtető felé nyitott nappali magasságát. Minden évben lemérte a nappalit, és minden évben csodálkozott, hogy milyen magas, nem ennyire emlékezett. Nőtt a szoba fölöttük. Ő idén egyszerűbben megoldotta, szemmértékre levágott a fa tetejéből 30 centit. Jó lett így is, pont ráfér még a csúcsdísz. A fa nemcsak magas, szép is. Szabályos, terebélyes. Így készen színes és zsúfolt, amilyennek lennie kell. Szép fa. Minden évben szebb lett az előzőnél, minden évben megállapították, hogy ilyen szép fájuk még sosem volt. Minden évben, 45 éven keresztül. Szép fa az idei is, valóban, de nem szebb, mint a tavalyi. Többé már nem lesz szebb, mint a tavalyi, be kell érni a széppel. Nem várta meg míg homály borul a szemére, otthagyta a szép fát, menni kell, főzni kell, élni kell.

A menü. Náluk nem hagyományos ünnepi kaja készült, nem ez volt a fontos, mindketten tudták: nem az ünnep hozza magával a hagyományokat, a hagyományok teremtik meg az ünnepet. És ők megteremtették a saját hagyományaikat, a saját karácsonyi ételüket: aszaltszilvával töltött karajt, narancsmártással. Még akkor lépett elő ünnepi menüvé ez a viszonylag hétköznapi étel, mikor a fiával volt várandós. Abban az évben is csoda szép fát díszítettek, körbeállták, gyönyörködtek benne, mikor az hirtelen felborult. Összetört néhány dísz, és ez letörte a lelkesedését is aznapra. Nem volt kedve, ereje az ünnepi vacsihoz. Mindenórás volt már, bálnatesttel, dagadt bokával. A férje állította helyre a felborult fát. Erős, vékony fonallal kikötötte a fűtőtesthez. Utána minden évben kikötötte. Abban az évben a szentestére tervezett vacsora csak másnap valósult meg. De a felborult fa miatt már nem volt idő boltba menni, kacsát venni az eredeti recepthez. Karaj épp volt otthon, hát karaj lett a menü. És karaj maradt. 45 éve már. Mindig csak karácsonykor. Ettől lett ünnepi, hogy nincs máskor. Idén először ő maga rögzítette a fát, muszáj kikötni, magas fa, könnyen borul.

Most nem karaj készül, lazacot vett. Drága, nemes alapanyag, mindenki szeretni fogja.

Miközben illatos rozmaringgal finoman fűszerezte a halat, tekintete a díszeket tartalmazó kartondobozra tévedt. Előkészítette a padra, hogy visszavigye a mindent elnyelő szuterénbe amit nem használt fel a fára: a balerinát, az angyalkát, az üvegházikót, a macit. Ezeket nem fogja feltenni a fára. Dehogy teszi! Az nem lehet, hogy ugyanolyan legyen a fa, mint eddig. Balerinával, macival. Szépen leviszi őket a helyükre, ahol egész évben várakoztak. Úgyis le kell menni a borért, be kell tenni a hűtőbe. Idén csak száraz bor lesz, az ő kedvence. A férje inkább a félédest szerette, de most nem lesz félédes. Egyedül. Száraz. Hideg.

Betette a lazacszeletet a forró olajba. Szép rózsaszín. Mint a balerina tüllszoknyája. Kicsit foszlik az a szoknya, meg kellene égetni a szélét. Kivette a dobozból, és öngyújtóval finoman megperzselte a műszálas anyagot. Így már jó. De szép! Zöld háttér előtt remekül mutat. A fához lépett, és ringatni kezdte előtte a kis balerinát, mintha táncolna. Ezt az egyet talán mégis felteszi idén is, szép lett így megkozmetikázva.

A marabútoll az angyalkán kissé megtört, azt nem lehet javítani. De szép ez így is, a balerina mellett a helye.

Az üvegházikó még mindig hibátlan, Jani bácsi szakmáját értő igazi mesterember volt. Ezt kicsit magasabb ágra helyezte, hadd érvényesüljön; domináns darab, egyből odavonzza a tekintetet.

A macidísz bársonyporral hintett nadrágja is kopott már. Jó, hogy a dolgozóban van akrilfesték, és milyen szerencse, hogy épp a kék nem száradt be. Kijavította a nadrágot. Így ni! Mint új korában. Még mindig a legkedvesebb dísz a fán. Hm… jól nézne ki egy mackó a fa jobboldalán is, szimmetrikusabb lenne.

Ünnepek után elmegy a kicsivel, szétnéznek a leárazott díszek között, januárban kincsekre lelni potom áron. Talán találnak egy kislány macit.

A lazac egyik oldala megkérgesedett, meg kellene fordítani. A lazac…

A telefon a konyhapulton. A férje választotta ki ezt a könnyen kezelhető modellt. A fia számát rögzítette a kezdőképernyőre, csak egy érintés, és már hívja is:
– Szia, drágám. Be tudsz ugrani a boltba, mielőtt jöttök? Vehetnél egy csomag zselés szaloncukrot, meg valami félédes vörösbort. Ja, és másfél kiló karajt, csont nélkül.
– Karajt?! Dehát nem lazac…
– Hát persze, hogy karajt! Karácsony van, maci ül a fán.