Ma nem kelek fel. Nem kezdem el színtelen mindennapomat. Csak a mindennapiért. Olyan sok volt már, annyi egyforma, céltalan.
A sok X. A negyedik nemrég. Akkor azt hittem itt a vége. Haha! Seperc alatt rájött még egy X; nincs különbség, sok volt eddig is, most még több. Mi marad, mit adtam tovább, amit csak én…, generációkon átívelő hírem viszi tovább a világ. Volt ilyen, letettem valamit?

Mosdó, kávé, ruha, meló. Iroda; egyforma mind. Új projekt. Mitől új? Ezredik, talán a friss projektvezető leányzónak új. A maga kis csini pofijával. Menő öltönyös, hasig kigombolt, szűk inget viselő, kigyúrt harmincas ügyfél. Jóképű? Talán. Nekem nem tetszik. Olyan lelkes, harsány, eleven. Láttam már ilyent, kisapám, nem vagy különleges, tucat vagy. Innovatív. Na persze! Nem lehet mindennap megváltani a világot. Applikáció egy applikációhoz. Nem újulsz meg már te sem, ne hidd; lejtő visz a csúcsra.

Hogy történt, hogy itt ragadtam ennél a semmi kis cégnél?! Annyi volt bennem. Lisszabon színes házai, a Sachell szigetek fehér homokja. Vagy Seychelle? Tudnám, ha jártam volna a partjain. A tenger. Fehér habokat kavar a víz, finom homokba süllyed meztelen lábam, szénakazal a hajam. Fenyő gerendaház Matternhorn csúcsai alatt. Lila fénnyel ropog a kandalló tüze. Jeges koktél, forró jázmin tea. Ilyen helyen szerettem volna élni; olyan jó lett volna élni!

Ki kellene vinni a kukát, kedd van. Vagy szerda már? Napok romjai. Anthony Hopkins. Nem jártam moziba húsz éve. Nincsenek is igazi filmek már, CGI, egyformára faragott műremek Barbie babák homályba vesző gépi háttér előtt. Régen még verejtékeztek, színe-szaga volt a mozinak. Fogkrémreklám-mosolyú, hamvas barack színészek, napsárga vásznon. Napot szeretnék. Január első hétfője az év legdepressziósabb napja. De ma kedd van, ki kell vinni a kukát… Kivittem az este, alig volt benne valami. Alig van valami.

Felkelni, felöltözni. Mit vegyek fel? Minek vegyem fel? Márkás ruhák a gardróbban, jól állnak – egyre nehezebben – , de tartom a súlyom. Távolról egész jó a sziluettem. A tükör közel van, egybefolynak a ráncaim. „Korához képest jól néz ki.” Bóknak szánt kegyelemdöfés. Én abszolút értékben szeretnék szép lenni, ragyogni akarok, elismerően füttyentő fejeket magam után fordíttatni. Láthatatlan lettem. Felöltözni? Farmer, póló; nem mindegy?

A kávéért talán érdemes. Sosem dohányoztam, de habos koffeinnel átvészelem a legpocsékabb januári hétfőt is. Keddet pláne. Mikor gyereket vártam nem esett jól a kávé, fémes ízűvé vált. Hideg acél kengyel a térdem alatt, oxigénért sír a fiam. Elvitték rögtön, meleg, kék búra alá. Harminc éves. Apuka.

Zötyög a kukásautó, „Húzz előrébb, Béla, nem fogom emelgetni! ”Ne üvöltözz, reggel van, aludnék még! Ma nem akarok felkelni. Minek? Elvitték a kukát. Kedden edzés után ide hozzák az unokám. Taekwondozik, bármi legyen is az. Alig akar kibújni merev, fehér köpenyéből. Megmutatja a legújabb rúgásokat. Nagyon éhes, imádja a házi sütiket.

Meló előtt veszek diót, linzert sütök délután. Vacsira spagetti paradicsommártással. Van hámozottparadicsom-konzerv? Le kell mennem a pincébe megnézni. Talán venni kell azt is. Felhozom a fiam régi, vonatos Legóját. Imádni fogja a kis karatés. Felkelek. Kedd van.