Segít kipakolni a taxiból. Unokája energikusan húzza méretes gurulós bőröndjét, ő maga a kis kézitáskával is nehézkesen halad a bejárat felé.
Itt van hát újra. A hármas faajtó, az oszlopsor, az íves osztott ablak olyan, mint évtizedekkel ezelőtt. A csarnokba lépve azonban eláll a lélegzete. Persze olvasta, hogy felújították a pályaudvar Lotz termét, de nem gondolta, hogy ilyen lenyűgöző lett. Emlékeiben a körbefutó freskók kopottak, elmosódottak, akárcsak az a várakozással, reménnyel teli tizenhét éves lány, aki volt.
A festmények életre keltek a felhordott festéktől, ő viszont lassan eltűnik a rárakódott rétegek súlya alatt.
– Mi a baj Mama?
– Rég jártam erre, szinte gyerek voltam még. Ebben a teremben vártam valakire.
– Ó, a papára? Azt hittem falunkbeli volt.
– Nem a papára – pakolja le csomagját az oszlop tövébe.

***

Lali szezonmunkára érkezett a kis alföldi faluba, ő pedig naiv, ponyván nevelkedett csitriként rögtön belezúgott a laza, jóképű nagyvárosi egyetemistába. A TSZ leglelkesebb nyári almaszedő párosa vált belőlük.
Szülei nem örültek a románcnak. Fővárosi nyikhaj, eltűnik, ahogy megjelent. Ellenben Berci, ő itt marad! Ismerjük a szüleit, nagyszüleit, ő nem egy gyüttment. Két hónap múlva Lali valóban eltűnt, vissza a fővárosba albérletet keresni kettejüknek.
Gyakran beszéltek, igaz csak tőmondatokban. A vezetékes telefon, mint a nappali éke, a horgolt terítővel letakart kis asztalon csörgött esténként, így csak szülei rosszalló tekintetétől kísérve tudtak egyeztetni előző nap is.
Reggel sebtében bepakolta szerény ruhatára szalonképes darabjait, megölelte csalódott szüleit, és egy tizenéves mindent felülíró optimizmusával indult a másfél kilométerre fekvő buszállomásra.
Nem járt még a fővárosban, de ügyesen boldogult: leszállt a vidéki járatról, majd a 7-es busszal a Thököly útra, aztán a pályaudvar várótermébe igyekezett, ahogy megbeszélték.
Óráját percenként ellenőrizve, kis hátizsákját lóbálva sétálgatott a kopott freskók alatt; letűnt korok lenyomatait bámulva várta új életét. Időnként az üvegajtóra pillantva megigazította divatos, rövidke szoknyáját. Izgatottan, türelmetlenül figyelte a főbejáratot.
Nem mert kimenni a teremből, nehogy elkerüljék egymást Lalival. Négy órára beszélték meg a találkát benn az épületben.
Irigykedve nézte a viszontlátás örömében ölelkező utasokat, megpróbálta elképzelni a háttérben húzódó történeteket, sorsokat. Pár perc, és ölelkezik ő is, ábrándozott.
Megszomjazott a melegben, sóvárogva lesett a peronokhoz vezető kijárat felé – biztos van arra büfé –, de nem hagyta el őrhelyét.
Két és fél óra múlva indult vissza arra, amerről jött. Még elérte a hazafele tartó esti buszjáratot.

***

– Gyönyörű ez a terem, nem?
– …
– Mama?!
– Igen, figyelek. Valóban mesés lett. Drágám, biztos jó lesz neked ilyen messzire tőlünk?
– Jaj, Mama! Szuper lesz. Nagyon szép a kollégiumi szobám, majd meglátod.
Gyöngéden arcához emeli az idős nő megfáradt kezét.
– Csak szólsz, és máris rohanok haza. Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyedén. Tudod, nem férccérnával vagyunk összevarrva.

***

Mama mindig varrt valamit. Függönyt, abroszt, ruhát, babát.
– Előbb összeférceljük, de aztán erős cérnával, géppel is megerősítjük – mutatta a trükköket –, a férccérna nem tart.
Minden napjába, minden emlékébe tartósan belevarrta magát.
Eleinte csak rövid időszakokra érkezett hozzájuk, ő pedig mindig szomorúan búcsúzott tőle.
– Mama ideköltözik, drágám – ölelte át könnyes szemmel anyukája a sokadik látogatás után.
Nem értette a könnyeket, hiszen örömnapok következtek, palacsintával, közös varrással, véget nem érő esti mesével.
Aztán néhány nap múlva megjelent Berci papa. Szokatlanul nyájasan beszélt, virágot hozott és édes vörösbort, Mama kedvencét.
Őt ilyenkor beküldték a gyerekszobába. De a nappaliból áthallatszott a veszekedés, Mama sírása és anyukája dühös, csalódott hangja. Végül Mama alázatosan, reménnyel telve távozott Berci papával.
Pár hét múlva újra megjelent zavartan, mentegetőzve, kis motyójával a karján. Menetrendszerűen csöngetett utána papa is. Mígnem hiába kopogott, nem engedték be. Berci papa behízelgő hangja pillanatok alatt váltott üvöltésbe, a kopogás dörömbölésbe, ajtórugdosásba.
Azóta sem hallotta anyukáját ilyen dühösen kiabálni.
– Még azt a félórát sem bírod ki józanul, míg ide jössz kuncsorogni. Elég volt. Ha még egyszer megjelensz, visszük Mama látleleteit a rendőrségre.
Berci papa végleg eltűnt az életükből, Mama pedig átköltöztette a varrógépét.
Ezt a kis táskát is ő varrta neki, hát persze, hogy viszi magával a kollégiumba.

***

– Mama, elmegyek a főbejárathoz, ott találkozom Mónival, a szobatársammal. Maradsz itt a csomagokkal?
– A főbejárathoz?! Dehát ez itt nem…
– Ó, ez a Thököly úti oldalkapu, nem a főbejárat! De jöhetsz velem, kimehetünk ott is, sokkal szebb, mint ez a bejárat.
– Nem. Nem, drágám, itt várok… szép lett végül az én főbejáratom is.

A novella nyomtatott megjelenési helye: a MÁV csoport által 2024-ben kiadott Keleti Novella- és fotógyűjtemény kötet.