Sosem volt gyűjtögető típus, inkább szelektálós, mindent kidobálós. Néha még olyan dolgoktól is megszabadult, amiről később kiderült, hogy mégiscsak hasznos lett volna. Mint a férje fél pár, egészen pontosan jobb, bakancsa. Hónapokig rakosgatta a páratlan lábbelit, míg egy kedd reggel bedobta a kukába. Két nap múlva a férje boldogan hozott fel egy bal bakancsot a szuterénből.
A lakása is minimál stílusban van berendezve, nincs telezsúfolva polcokkal, sehol semmi fölösleges tárgy, porfogó dekoráció.
A Singer varrógép azonban nemcsak dísz. Ugyan évek óta nem varr vele – gyenge már a szeme a kézimunkához –, annyi emlék fűzi hozzá, hogy képtelen megválni tőle. Pedig, mióta a számára túl naggyá vált házból átköltözött a kis kétszobás társasházi lakásba, valóban csak útban van. A nappaliban kapott helyet a kis komód mellett. Valahányszor kinyitja az alsó fiókot, beleüti a lábát a gép kacskaringós, masszív, öntöttvas lábába. Hú, de tud fájni! Mond is cifrákat időnként, pedig nagyon fontosnak tartja a szép beszédet.
A Singert még a nagymamája kapta nászajándékba. Nem is emlékszik másként rá, mint a gép előtt ülve. Nagyi, egyedüli varrónőként a faluban, kedvére kiélhette kreativitását a gép segítségével, minden esküvőre, keresztelőre nála rendelték a ruhákat. Ma sem érti hogyan és miből születtek ezek a különleges darabok, hiszen nem volt internet, tévé, ahogy divatlapok és textilboltok sem. Nagyi azonban képes volt kosztümöt varrni a liszteszsákból vagy alkalmi ruhát a függönyből, mint Scarlett O’Hara.
Mindezt ezzel a gyönyörű, aranyindákkal díszített fekete varrógéppel. Súlyos, vas teste ellenére olyan kecsesen ült a fa asztallapon, mint egy műalkotás. Mert az is volt, hozzáértéssel, szeretettel készített, precíz, megbízható műremek. Ma is látja Nagyit, amint finoman megsimítja a géptestet. Nem tudott úgy elmenni mellette, hogy gyöngéden meg ne érintette volna. Még nyolcvanévesen is varrogatott rajta, nadrágokat hajtott fel, függönyöket ráncolt be, csak apróságokat vállalt már, amitől mégis hasznosnak érezte magát.
Nagyitól Mamihoz került a gép. Az előszoba végében helyezték el, letakarták egy kézzel hímzett terítővel (naná, hogy azt is Nagyi készítette), és aztán úgy is maradt, letakarva, évekig. Mami gyógyszerészként dolgozott, élt-halt a tudományokért, de rendkívül kétbalkezes volt.
Őt magát már kisgyerekként lenyűgözte a titokzatos masina, szeretett játszani a pedáljával, hiába szólt rá Mami, hogy vigyázzon, mert becsípheti az ujját. Mérnök apukája elmagyarázta, megmutatta hogyan hajtja meg a pedál az oldalsó fogaskereket, hogyan tevődik át a mozgás az ékszíj segítségével a felső, kisebb kerékhez, végül hogyan alakul át a forgómozgás függőleges fel-le mozgássá a tűrúdban. Belestek a tűlap alá is; sosem látott érdekesebbet annál, ahogy a hurokfogó kecsesen beleakad a cérnába, egy varrattá alakítva az alsó és felső szálat.
Amint leért a lába a pedálig – ugyan még csak lábujjhegyen – máris levette Nagyi terítőjét a gépről, és elkezdett varrni. Nem is hagyta abba évtizedekig. Pedig nem ez lett a szakmája, szülei példáját követve maga is műszaki pályát választott, de közben mindig kitalált valamit, mindig alkotott, mindig varrt. Egyszerű pólókkal kezdte, majd egyre összetettebb ruhadarabok következtek, végül a menyasszonyi ruhája is a régi Singer alól került ki. 30 méter leheletvékony tüllt használt fel hozzá, mesés lett.
Nem volt kérdés, hogy a gép vele együtt költözik a családi házból. És kísérte élete során az újabb és újabb lakásokba. Most itt áll a nappali főhelyén, kecses sziluettje magára vonzza a tekintetet. Nagyi helyett már ő az, aki kedvesen megsimogatja valahányszor elmegy mellette. Időnként leül mellé, picit varr vele, csak hogy hallja ahogy ritmikusan duruzsol. Ha nem megfelelően zenél, finoman megolajozza, ahol kell. „Nincs is ennél jobb karban levő százéves” – mondogatja büszkén. Sosem úgy tekintett rá, mint értéktárgyra, de tudta, hogy ritka darab, 1905-ös, sorszámozott modell, tehát nemcsak számára jelent sokat, de materiális értéket is képvisel. Mégsem jutott eszébe eladni, neki nem volt szüksége pluszpénzre.
Mobilcsengő szakította félbe a múltba való merengést:
– Igen?
– Szia Nagyika! – Mikor, hogyan történhetett, hogy most már őt szólítják Nagyikának!? – Jól vagy, minden rendben?
– Jól vagyok drágám, veled mi a helyzet? Utazol májusban? – Egy barcelonai cserediákprogram kamaszlány unokája minden álma; spanyol tolmácsnak készül.
– Nem hiszem – vált szomorúvá a hangja –, nem sikerült befogadó családot találni, albérletbe kellene mennem, az pedig nagyon drága.
– Ó, sajnálom, tudom mennyire szeretted volna!
– Igen, sajnos akárhogy osztottam-szoroztam, nem tudom megoldani. Holnap mehetek hozzád ebédre? – váltott témát sóhajtva.
– Persze, bármikor jöhetsz.
„Kicsit korábban érkezett” ugrott fel a kanapéról a csengőszóra, és fiatalos léptekkel sietett a kaputelefonhoz.
– Nyitom, második emelet.
Harminc év körüli, kapucnis pulcsis fiatalember érkezett.
– Jöjjön csak be! – tolta lába elé a vendégpapucsot.
A férfi meglepődve nézett a sárga, Csőrikés papucsra, kissé kelletlenül, de engedelmesen bújt ki menő sportcipőjéből, és követte őt a nappaliba.
– Valóban nagyon szép állapotban van – járta körbe a Singert. – Kipróbálhatom?
Válaszra sem várva leült a gép elé, elővett egy kék pamutvászon darabot a zsebéből, és hozzáértő mozdulatokkal elindította a pedált.
Ő a vendég háta mögött állva hallgatta a gép kellemes, ismerős hangját. Hiába koncentrált mereven a férfi tarkójára, csak megjelent Nagyi a szeme előtt: „Hallod hogy muzsikál?”
– Szépen varr. Nos, mindenben megfelel a leírtaknak, tartom, amit telefonon ígértem.
– Nem lehetne kicsit több? Ritka darab, hibátlan állapotban, tökéletesen működik…
– Igen, így igaz, és értem, hogy önt érzelmi szálak fűzik hozzá, de elég sok ilyen gép van még a piacon, ennek ez az ára.
„Ilyen?! Talán hasonló, talán azonos évben gyártott, talán ugyanaz a márka, de ilyen? Mint a Nagyi gépe?!”
– Nos, akkor legyen.
– Rendben, szólok a fiúknak, és visszük – már pötyögött is a mobilján.
– Ó, rögtön el is viszik?
– Persze, nem így gondolta?
Vastag, barna bőrtárcájából számolta is le a bankókat.
– De igen, hogyne, csak még…
Finoman végigsimította a gép hűvös testét, megfogta a míves rézfogantyút, kihúzta a kis fiókot, és kivett belőle egy zöld filcdarabot, a tűlapra tette, és ráengedte a varrógép talpát. Felvette a földről a díszes fa tetőt, és óvatosan ráhelyezte a gépfejre.
– Van valami a fiókokban, kiürítette őket? Vegyem ki a cérnát? – kérdezte gépiesen a vevő.
– Üresek a fiókok, vihetik… a cérnát, vihetik.
A gyorsan érkező két munkásoverallos pasi rutinos mozdulattal két oldalról megemelte a nehéz gépet, és már vitte is a bejárati ajtó felé.
– Viszontlátásra. Ha van még valami eladó, keressen.
„Péter János, XV. ker., Ócskás” pillantott rá a kezébe nyomott névjegyre. „Ócskás”… nem fog sírni, ilyen butaságot, hisz ez csak egy tárgy, egy nehéz fémdarab, nem is használta már, csak útban volt, porfogó, ócskaság. Ócskás. Elindult a fürdőbe, dudorászva; ez mindig segített, ha vissza szerette volna fojtani a könnyeit. Néhány másodpercig mereven bámult a tükörbe, majd határozott mozdulattal vizet engedett a felmosóvödörbe, és visszatért a nappaliba. Alaposan felmosta a halszálkás parkettát, most már kényelmesen elért a szegélyig a moppal. A majdnem plafonig érő fikusz hatalmas cserepét két kézzel benyomta az ablak elől a felszabadult, patyolattiszta helyre. „Így ni! Most majd könnyebb lesz kinyitni az ablakot, nem kell bebújni a dzsungelbe, hogy elérjem a kilincset.”
– Szia Nagyika! Itthon vagyok! – Telefonon is átjött a lendület, a vibrálás, egészen más volt unokája hangja, mint legutóbb.
– Ó, drágám, de jó! Mikor érkeztél?
– Tegnap, éjfél után, nem akartalak zavarni. De ma átmennék, ha nem gond, annyi mesélnivalóm van.
Késői ebédben egyeztek meg, így volt ideje egy egyszerű mazsolás kalácsot is sütni. Unokája szálaira szedve tömte magába a foszlós sütit, de evés közben sem állt be a szája. Egy órán keresztül csak mesélt, mesélt, ő pedig mosolyogva hallgatta, időnként mindössze egy-egy ühümmel meg ahával szakítva meg az élménybeszámolót. Hihetetlen, hogy fél év alatt mennyit változott a lány, felnőtt, magabiztos, önálló nővé érett a katalán partokon.
– Életem legnagyobb élménye volt Nagyika, jaj, annyira hálás vagyok, hogy megtaláltad azt a dugipénzt, és végül mégis elmehettem! És képzeld, nemcsak hogy mindent értettem, de engem is mindenki megértett. A végén már én magyaráztam el a turistáknak merre van a katedrális – nevetett felszabadultan. Tele volt energiával, nem bírt egy helyben ülni, beszéd közben barnára sült hosszú karjaival hevesen gesztikulálva járkált fel-alá a szobában.
– Ó, most látom! Mondta Anyu, hogy eladtad a régi varrógépet. Jobb is így, tényleg, sokkal nagyobb a hely.
– Igen, csak kerülgettem már, jobb így…
– Na szóval, a La Boqueria eszméletlen, mindenféle fura tengeri herkentyűt is árulnak: tintahalat, polipot, meg tengeri sünt – tért vissza a beszámolóhoz. – De nem ez tetszett a legjobban, kis pohárkában kínálnak mindenféle friss egzotikus gyümölcsöt. Nyami. Aztán elmentem egy másik piacra is, az Encants Vells-re, ez egy ócskapiac.
– Ócskapiacra, te?! Dehát nem is szereted a régiségeket.
– Nem. De ezt meg kellett néznem. Lapos, különböző szögekben dőlő acélteteje van, érdekes, ahogy visszatükröződik benne a tömeg. Van ott mindenféle lom, többnyire nem ér semmit. De én megtaláltam a piac legszebb tárgyát, és elhoztam neked.
– Nekem? Ne viccelj! Nem kellett volna. Egyáltalán, hogy fért be a csomagodba? – Tudta, hogy csak kézipoggyásszal utazott, így sokkal olcsóbb volt a repjegy. Egy negyven centis hátizsákban az a húsz centisnek tűnő dobozka is nagy helyet foglal, amit a lány előhúzott a vászonszatyorból.
Kicsi volt a dobozka valóban, de súlyos. Kíváncsian hántotta le róla a spanyol reklámújságokat. Egy apróka fém varrógép lapult benne. Nem magasabb, mint tizenöt centi, de gyönyörűen kidolgozott, igazi varrógép. Apró, fém hajtókarral, fényes nemesacél tűlappal, fonalvezetővel. A régi fa spulni tetejére helyezett rugós csavarral a szálfeszességet is lehetett állítani rajta. Feketére festett testén egy ötcentis arany embléma hirdette, hogy ez a kis jószág eredeti Singer. Óvatosan letette a dohányzóasztalra, és megforgatta a kis kart. Alsó szál hiányában a hurokfogó csak a felső szálat forgatta át, így a varrat hátoldalán láncszemet képezett. Egy íves kar segítségével még az öltéshossz is állítható volt rajta. Tényleg varrt, gyönyörűen.
– Ez… ez meseszép!
– 1905-ös, mint a Nagyi gépe volt.
– Jaj, drágám, ez a legszebb varrógép, amit valaha láttam! Szebb, mint a Nagyié. – Most nem kezdett el dúdolni, most már nem. Gyöngéden átölelte a lányt, és engedte, hadd öntsék el a meleg érzelmek. Meg kell élni, el kell menteni a pillanatot, hisz erre fog emlékezni, valahányszor megsimogatja a kecses öntöttvas gépecskét.