Nyírjuk a füvet a harminc fokban. Jómagam a kerítésen innen, Józsi bácsi a szomszédban.
– Jó munkát! – köszönök át barátságosan.
– Jó munka nincs, csak hasznos – kacsint rám ráncai mögül.
Nem nagy a kert, a meleg miatt mégis fárasztó a meló. Félúton megállok egy szusszanásra. Átnézek. Józsi bácsi sörrel a kezében üldögél a bejárati lépcsőn. A hideg üvegre kicsapódott pára rácsöpög inas, dolgos kezére.
– Hozzak egyet önnek is, Anna?
– Köszönöm, majd legközelebb, most inkább gyorsan végzek itt, aztán bemegyek a hűvösbe.
Még mindig pihen, amikor betolom a fűnyírót a szerszámos házikóba.
Odajön, ráérősen rákönyököl a kerítésre, elkezdjük nagyon fontos kérdéseket megvitató heti eszmecserénket:
– Látom, Annáéknál is terjed a tarack.
– Nem bírom kiirtani, hiába tépek ki több méteres gyökereket, ami beleszakad, az még sűrűbben kihajt.
– Nálam a betyárkóró garázdálkodik. Azt legalább ki lehet húzni. Tarack ellen mélyen fel kell ásni a kertet.
Így oldjuk meg a világ nagy problémáit.
Szóba kerül áldott állapotban levő unokája is. Nórát feleségével együtt nevelték fel. A nemrég megözvegyült Józsi bácsi nem mondja, én pedig sosem kérdezem mi történt Nóra anyukájával, a lányukkal. A felcseperedett unoka elköltözött ugyan, de férjével együtt naponta meglátogatják a papát, sokat segítenek a ház körül.
– Szép ez a menyecskeszem a kerítés mellett – köszönök el félóra múlva.
Látom az ablakból, ahogy újra munkába áll. Pihen még egyet-kettőt – jól beosztja az üveg sört, kitart a munka végéig –, nagyot sóhajt, mikor befejezi az egész kertet. Akkurátusan megtisztítja a fűnyírót, leszereli a késeket; hallom, amint a garázsban kiköszörüli őket.
Heti életkép, tíz éve, amióta itt lakunk.

Péntek reggel viszik el a zöldhulladékot, ezért csütörtök délután praktikus füvet nyírni. Így is teszek, Józsi bácsival egyetemben, mígnem – miután a kislányomat egy lábtörést követően több napra befektetik –, jelentkezem meseolvasónak a gyerekkórházba. Kéthetente csütörtökre osztanak be a az onkológiai osztályra, emiatt a kertrendezést minden második héten átteszem szerdára.
Első szerdán csak magam dolgozok, következő alkalommal viszont látom, hogy szomszédom is tolja ki a gépet a garázsból.
– Jó munkát! – köszön, mintha csütörtök lenne.
– Jó munkát! – így én, mint akinek nem tűnik fel, hogy szerda van.
– Merre járt múlt csütörtökön?
Elmesélem neki.
– Nagyon betegek a kicsik?
– Igen, sajnos lesz akit elveszítünk.
– Biztos sokat jelent nekik, hogy foglalkozik velük.
Nincs időm elmesélni, hogy ez fordítva igaz. Sokat kell még tanulnom, hogy felérjek ötéves mentoromhoz, Szandihoz. Türelmet, kitartást, reményt, elfogadást. Önzetlenséget. Ahogy puha, párnás kezecskéjével kezembe nyomja utolsó pohár üdítőjét: „Ne sírj, igyál! Kiszárad a szád, így nem tudsz olvasni” Tekintete bölcs, mindentudó, akár a 84 éves Józsi bácsié.
– Igazán megérdemel egy kis hűsítő itókát – győzköd szokásos sörével a kezében Józsi bácsi. Vacsorát kell főznöm még, most sem fogadom el szívélyes meghívását.
– Egészségére, Józsi bácsi! Hasznos munkát!

A kertet júliusi térdrogyasztó kánikulában is rendezni kell. Narancssárga hosszabbítóval vállamon indulok a kis házba, amikor éktelen kiabálást hallok a szomszédból. Meglepődöm; szép, példaértékű családi élet jellemezte mindig őket. Nóra gyakran emlegeti, milyen kiegyensúlyozott, boldog gyerekkort biztosítottak számára nagyszülei. Hálás érte.
– Márpedig nem mész ki, papa! Az orvos ágynyugalmat írt fel. Az ég szerelmére, 35 fok van! Semmi baja nem lesz annak a hülye kertnek.
– Le kell nyírni a füvet.
– Majd én lenyírom.
– Hogyisne! A nagy pocakoddal. Szó sincs róla!
– Akkor este visszajövünk Árpival, majd ő elintézi.
Rövid szünet után hallom Józsi bácsi békülékeny hangját:
– Csak legalább itt a bejáratnál. Nem fekhetek egész nap a plafont bámulva.
Már meg is jelenik az ajtóban, indul a garázs felé.
– Jó munkát, Anna! – köszön át boldogan.
– Á, én ma inkább kihagyom – dugom hátam mögé a hosszabbítót –, nem olyan nagy még – nézek bizonytalanul a könnyű nyári szellőben meghajló, majd térdig érő fűre.
– Mondd már meg te is, Anna! – jön ki a házból Nóra is –, hülyeség ilyen melegben füvet nyírni.
Bólintok, de nem nézek Józsi bácsira.

Következő héten már nem lehet elbliccelni a munkát, aprócska uszkárunk elveszik a dzsungelben. Csendben dolgozom, de a fűnyíró hangját nem tudom csökkenteni. Átlesek a kerítésen. Semmi.
Este viszont újabb vitatkozás zaja szűrődik át, aprócskák a telkek, közel a két ház.
– Nem költözöm sehová! Ez az otthonom! Harmadik emeletre, hogyisne! Mit csináljak ott, locsoljam a balkonládát?
Józsi bácsi mindig is itt lakott, beleolvadt a tájba. A kertje – ellentétben saját, sebtében létrehozott udvarommal – okos, rendezett, magazinba illő; a kutyasétáltatók rendre megdicsérik. Józsi bácsi ilyenkor zavartan pillog, de lelkesen mutogatja labdaméretű hortenziáit.
– Papa, kérlek! Lesz külön szobád nálunk, van a közelben egy kis park is. Nem tudok egész nap itt lenni melletted.
– Nem is kell, jól megvagyok egyedül.
– Nem, nem vagy meg! Tudod jól. Segítségre szorulsz.
– Szorul a bánat. Csak nem engeditek, hogy felkeljek. Ti, meg az az okoskodó doki. Nem hagytok élni, dolgozni. Itt a helyem. A házzal munka van. Mi lesz, ha elmegyek? Ez nem panel. Fogadjunk, a kertet sem tartja rendben Árpi.
Másnap hallom, ahogy Árpi füvet nyír.

Nyaralás után próbálom gyorssegélyben részesíteni az elvadult kertet, mikor halkan rám köszön Józsi bácsi:
– Merre jártak, Anna?
– Ó, jó napot! Csak itt, a Balcsin. Józsi bácsi jobban van már? De jó!
Erőltetett a mosolyom. Józsi bácsi láthatóan beteg. Sokat fogyott, lassan és nehezen mozog.
Gondban vagyok, nem szeretném megsérteni, ugyanakkor szívem szerint rászólnék, hagyja abba, nem ér annyit az a kert. Eltolja a fűnyírót a hátsó kert végéig, majd máris jön vissza pihenni:
– Kér egy kis hideg sört, Anna?
– Most nem, köszönöm, majd legközelebb.
– Hogy vannak a kicsik?
– Jól – nyelek nagyot. Nem jól. Két hete Szandi még felült az ágyban, kihúzta a könyvet a kórházi éjjeliszekrényre halmozott kupacból, megkereste a Hapci királyt, és rám szólt, hogy hangosabban tüsszögjek. Nevettünk könnyezésig. Mese végén azonban fáradtan leeresztette áttetsző pilláit, és erőtlenül megfogta a kezem: „Anna néni, elfáradtam. Most már elmehetek?” Elmehetett, elengedték a nagy és okos felnőttek.
Lassan, komótosan dolgozom, így is jóval Józsi bácsi előtt végzek. Bemegyek a házba, de nem vagyok nyugodt. Sosem tettem ilyent, leskelődöm az ablakból. Majdnem egy órába telik még mire Józsi bácsi lenyírja a füvet, közben gyakran leül, sóhajt nagyokat. Megvárom míg megtakarítja a gépet, kifeni a késeket, aztán megkönnyebbülve rohanok dolgomra.

Gyerekként gyakran figyeltem, ahogy nagytatám kaszál a végtelen mezőn. Rácsodálkoztam, hogy a fű milyen rendezett halomba borul az éles szerszám mögé. Legjobban azonban azt a hangot szerettem, ahogy a kaszakő siklik a fémen. Nem akarok hinni a fülemnek, mikor a kertvárosi szombat esti csendben meghallom a kiskoromra emlékeztető hangot. Szájtátva nézek ki az ablakon. Árpi az. Kaszát fen. Nem nagyon érthet a régimódi módszerhez, nem a fű tövénél vág, hanem magasabban, így épp csak pár centit nyes le a hosszúságából. Nem bírom ki, átintegetek neki.
– Elromlott a fűnyíró? Szívesen kölcsönadom a mienket.
– Nem – teszi le a kaszát –, jó a gép.
Nem tudok mit mondani:
– Hát… jó munkát! Józsi bácsi?
– Gyengélkedik sajnos. Alszik már. Tegnap ideköltöztünk egy időre. Tágas, nagy ház, szépen elférünk.
Szerdán jobban lehet Józsi bácsi; fejcsóválva álldogál a fűnyíró mellett, miközben jómagam javában dolgozom.
– Fura, hogy Annáéknál milyen nagy a fű, nálam meg még nem kell nyírni.
Leesik a tantusz:
– Ó, biztos azért, mert néhány napja alaposan megtrágyáztam.
Trágyázta a csuda, nő az anélkül is, három napig szünet nélkül esett.
Egyetértően bólint:
– No, azért mégiscsak megiszom a sörömet, ha már így alakult. Kér egyet? – telepedig le a helyére megkönnyebbülve.
– Most sietek, majd jövő héten.

Péter, úgy emlékszem így mutatkozott be – a csudába, hogy sosem jegyzem meg elsőre –, benzines fűnyíróval dolgozik. Hangos, erős gép, gyorsan halad vele, húsz perc alatt végez az egész kerttel.
– Jó napot! – köszönök rá. – Berendezkedtek már? Jól érzik magukat itt? – udvariaskodom új szomszédommal.
– Jó környék, csendes, szeretjük a házat is – bólogat. – Szép a kert. Csütörtökön vagy pénteken viszik el a zöldhulladékot?
– Pénteken. – „De kéthetente szerdán nyírjuk a füvet.” – teszem hozzá dacosan magamban.
Kihozom a fűnyírót, bedugom a hosszabbítót. Hatalmas a fű megint, de csak téblábolok a kerítés mellett, és bambán bámulom a bozótot, nem kapcsolom be a gépet. Talán előbb megvárom a postást. Könyvet rendeltem, szeretném elolvasni lányomnak a Hapci királyt. Nem megyek be a házba addig, elüldögélek itt, nem sietek. 40 éve sietek, így annyi mindenről lekéstem.
Letelepedek a bejárati lépcsőre. A hideg üvegről kicsapódott pára rácsöpög régen manikűrözött kezemre.
– Hasznos munkát, Józsi bácsi!

A novella első megjelenési helye: KHARÓN Thanatológiai Szemle 2024/4 száma.